Bánkuti

Bánkuti András Szélső értékek című kötetének szövege

Gera Mihály

Ez lassan már olyan, mint egy szertartás. Ülök az asztalomnál, és várok. Bánkuti Andrást várom. Valami ügyünk van (mostanában mindig van valami ügyünk), amiről beszélnünk kell. Már ideje volna megérkeznie, de késik. Mindig késik. Hol kevesebbet, hol többet. Néha telefonál, hogy türelem, már elindult, hamarosan érkezik. Aztán tovább késik. Majd mikor már-már lemondtál róla, betoppan. Nyugodt, nem kapkod, nem ideges, előveszi zilált határidőnaplóját, ráérősen beszélget; kérdez, válaszol, közben megnyugtatóan mosolyog. Gyakran megszólal a telefonja. Elnézést kér érte; intézkedik, dönt, nyugtat, ígér, majd ott folytatja, ahol abbahagytuk. Marad, ameddig kell, pedig sejtheted, valahol már türelmetlenül várják. Bevallom: tulajdonképpen nem szeretek várni, idegesít a rám kényszerített tétlenség. Bánkuti talán az egyetlen ember, akinek elnézem a késést. Egyrészt, mert mindig meggyőző okkal indokolja, másrészt, mert már beletörődtem. Volt időm megszokni. Hiszen, úgy szólván pályára lépése pillanatától, ha jól számolom, több mint huszonöt esztendeje ismerem. Néhány évig egy lapnál dolgoztunk, később sem került látókörön kívülre, mindig tudtam, hol dolgozik, láttam, mit fényképez. Ez valójában kényes helyzet, alkalmas rosszindulatú következtetésekre. Miközben várok, ezen tűnődöm. Nevezetesen, hogy vajon egy pályakép fölvázolásakor a személyes ismeretség hasznos-e vagy sem? Ki tudja. Mert egyfelől kétségtelenül megóv a száraz tárgyilagosságtól, másfelől azonban állandóan az elfogultság, az oktalan földicsérés veszélyével fenyeget. Az pedig, túl azon, hogy ellenszenves, a hitelességet is csorbítja, amivel elsősorban annak árt, akiről szó van, pedig ő vétlen, kiszolgáltatott. Az ember, persze, a kívánatos egyensúlyra törekszik, egyebet sem tehet, holott tudja, nem egyszerű, hiszen az arany középutat mintha kilopták volna a tudatunkból (csak szél van, közép nincs). Bármilyen furcsa, Bánkuti sohasem volt zöldfülű kezdő. Első perctől kezdve otthonosan mozgott a szerkesztőségek világában, a fotóriporterek között. Hamar kitűnt: remek szervező, szívós vitapartner, akit diplomáciai készsége ritkán hagyja cserben. Miközben igyekezett a saját sorsát a lehető legjobban elrendezni, sohasem feledkezett meg a többiekről. Fellengzősen szólva: ízig-vérig közösségi ember, aki szívén viseli pályatársai ügyét. Intézett mindent, amiről úgy gondolta, jogos sérelem. Tudta, hová kell mennie, mit kell mondania. Vajon tudatosan tette-e vagy csak a körülmények hatására alakult így, nem tudom, miként azt sem, öröme telt-e benne. Egy azonban bizonyos: ha tetszett neki, ha nem, hamarosan elhíresült közéleti ember lett, és az is maradt mind a mai napig. (Fölsorolni se tudnám, mi mindent intéz, szervez, hol milyen tisztséget visel, mindezt önzetlenül és egy időben; akár a zsonglőr: az egyik labda a kezében, a másik három vagy négy engedelmesen köröz a feje körül, várva, hogy elkapják.) Eközben sokat és folyamatosan dolgozott, ám fotóriporteri teljesítményét halványabbnak láttam, s hogy ebben nem állok egyedül, arról alkalmam volt meggyőződni. Egy budai kiskocsmában ültem néhány, többségükben fiatal fotóriporter társaságában, talán valami kiállítás megnyitása után, ahol is az este folyamán valaki az idősebbek közül váratlanul azt mondta: az a szerencséd, Bánkuti, hogy szorgalmas vagy. A nehezen félreérthető megjegyzésre fölkaptam a fejem, kíváncsian vártam a választ. Bánkuti azonban csendes mosollyal vette tudomásul a tehetségét kétségbe vonó célzást. Nem fortyant fel, nem kérte ki magának. Úgy hallgatott, mint aki tud valamit, de még nincsen itt az ideje, hogy elmondja. Gondolom, ettől vitaképes. Ez a furcsa jelenet arra éppen elég volt, hogy árgus szemmel figyeljem, mit tesz le az asztalra, kinek van igaza: vajon tehetséges-e vagy csupán szorgalmas? Habár sokat tett le, a fényképeit nézve mindig az a furcsa érzésem volt, hogy valahol a mélyben ott lappang ugyan a meggyőző tehetség, de mintha nem bírna felszínre törni. Két esetre világosan emlékszem. Az egyik képsor a Rákóczi téri örömlányokról készült, ahogy sétálva kelletik magukat, ahogy tárgyalnak az ügyfelükkel. Akkoriban kevesen vállalkoztak erre a témára, hiszen prostitúció (üzletszerű kéjelgés, ahogy büntetőjogilag nevezik) hivatalosan nem is létezett (márpedig, ami nem létezik, arról, ugye, fénykép sem készülhet). Baj csak az volt, hogy a fényképek az eseményektől tisztes távolból, az utca túloldaláról, egy emeleti ablakból készültek. Kiszolgáltatott embereknek ez a lesből fényképezése bennem a tetszés helyett visszatetszést szült. Bánkuti figyelmesen meghallgatott, aztán csendes mosollyal megjegyezte: csak így tudta elkészíteni, közelebb menni nem volt mersze. A másik esetben egy Kaposvárról készült riportról kellett megállapítanom, az hiányzik belőle, amitől az egyik város a másiktól különbözik. Nem sok fényképet kell készíteni, mondtam a szokottnál indulatosabban, hanem jót. A válasz? Sokat sejtető csendes mosoly. Ma már tudom, oktalanul türelmetlenkedtem, hiszen ha jobban belegondolunk, a fotográfiában a legfurcsább a kezdő fotóriporter sorsa. Neki nem elég a kitűnő szakmai fölkészültség, a remek képzelőerő, a határozott elképzelés, mindaz, amivel a fényképezés más területén könnyebben és hamarabb érvényesülhet. A kezdő fotóriporternek, bármelyik laphoz kerül, tudomásul kell vennie, hogy ott kialakult szokások, határozott fotográfiai stílus várja, amihez, akarja, nem akarja, alkalmazkodnia kell. Egyénieskedni, újítani, szokatlan fotográfiai eszközöket alkalmazni nem lehet. Úgy kell fényképeznie az eseményeket, az életet, az utcát, a tájat, az épületeket, bármit, amivel megbízzák, ahogyan annál a lapnál szokás, amit, természetesen, a többiek, akik már évek óta a lap munkatársai, sokkal jobban megoldanak, mint a kezdő fotóriporter. Ilyen körülmények között kitűnni, elfogadtatni a saját elképzelését, nem megy egyik napról a másikra. Németh Gábor, aki gyakran ír a fotográfiáról, sok szeretettel, beleérzéssel, így látja ezt: ˝A sajtófotó Isten kísértése. Már a megrendelés pillanatában kész van: a témát, a technikát, a kompozíciót szigorú kánon alakítja, az a bonyolult előítélet-rendszer, ami mindig pontosan megmondja, mire van szüksége szerintük az olvasónak. A sajtófotós legfontosabb tulajdonságai metafotográfiaiak: a mesterségbeli alap-követelményeken túl az a jobb fotós, aki előbb és közelebb jut a minél szörnyűbbhöz.˝ Ha a minél szörnyűbb helyett eseményt mondunk, akkor a kissé sarkos véleménnyel egyetérthetünk. Csupán arról ne feledkeznünk meg, hogy ezt az előítélet-rendszert többnyire nem a fotóriporterek találták ki, így nemcsak az olvasók szenvedték meg, hanem a fotóriporterek is. Bánkuti András is. Minden fényképéért szívósan küzdött, és neki is időbe telt, amíg lassan-lassan kiszabadította magát a kalodából, elfogadtatta fotográfus egyéniségét, az átlagostól különböző látásmódját. (Közbevetőleg jegyzem meg: téved, aki úgy hiszi, ez már a múlté. A helyzet csupán annyiban változott, hogy ma, miközben a közönség megkülönböztetett figyelemmel fordul a fénykép felé, a lapoknál nem az új látásmódért, hanem a fotográfia önálló értékéért, mondjuk úgy: rangjáért kell újból és újból megküzdenie a fotográfusnak.) Amint az eddigiekből sejthető, idő múltával egyre több értéket fedeztem fel Bánkuti újabb fényképein (hiszen, ha nem így történik, ugyan miért születne ez a pályakép). Szorgalma töretlen maradt, de egyre ritkábban kerekedett a tehetsége fölé. Látnom kellett: vállalkozásaiban, akár kötelező feladatról volt szó, akár saját kezdeményezéséről, mindig fölfedezhetek valami egyénit, az átlagostól eltérő gondolatot, szokatlan megközelítést; értéküket még az sem csökkentette, hogy a megvalósításba olykor hiba csúszott. Ritkultak a kifogásaim; kevesebbszer éreztem estlegesnek, felszínesnek a felvételt, képalkotó eszközei tisztultak, és ami talán legfontosabb: legtöbbször nem külső szemlélőként, mint egy előkelő idegen fényképezett, hanem testközelből. Arra, hogy mindez mikor, milyen fényképek, fotóriportok kapcsán tudatosodott bennem, ma már csak halványan, pontatlanul emlékszem. Arról azonban, hogy ezek a művek, nem kóbor látványtöredékek, melyek születésüket a szerencsés véletlennek köszönhetik, hanem egy tervszerűen, tudatosan építkező fotográfus munkái, régi feljegyzéseim tanúsága szerint 1983. januárjában győződtem meg. Akkor ugyanis Bánkuti, bevallom, váratlanul, nem riportot tett elém, hanem könyvtervnek is beillő összeállítást, melyet a Győri Balett előadásairól, próbáiról készített felvételeiből szerkesztett. Az első felvételt még 1979-ben készítette, majd sűrű rendszerességgel folytatta a munkát évtizedekig (sokat elárul szívósságáról, hogy az album, húsz év után, 1999-ben jelent meg. Talán az is jellemzi a szerzőt, hogy az album megjelenése után sem tekintette befejezettnek a munkát, hanem folytatta, illetve folytatja a mai napig is). Az ötvenhárom fényképből álló könyvterv figyelemre méltó szigorúsággal válogatott felvételekből állt, bizonyíték erre az is, hogy többségük később helyet kapott az albumban. Nem kiragadott, tetszetős pillanatokból állt, hanem az együttes teljes életét mutatta be, a próbáktól az előadásig, sőt, még azon túl, az előadásokat követő jelenetekig. Gondot fordított arra, hogy fényképei híven visszaadják az együttesre jellemző különös, meghökkentő pózokat, mozdulatokat, a hangsúlyos térformákat, valamint az érzelmeket közvetítő arcjátékot. Mindent összevetve tudomásul kellett vennem, hogy abban a budai kiskocsmában mind az idősebb pályatárs, mind jómagam tévedtünk: a szorgalom csak megtévesztő felszín, mögötte folyamatosan alakult, formálódott Bánkuti András fotóriporteri egyénisége, és ez a folyamat mind a mai napig tart. Az elkészült művek ezt bizonyítják. Ha az albumot lapozgatva megnézzük az itt látható fényképek, fényképriportok keletkezési évét, ma már könnyen megállapítható, hogy a nyolcvanas évek eleje hozta a fordulatot, akkor születtek azok a művek, amelyeket időtállónak ítélt a szerző, teljes joggal. Az ezerkilencszáznyolcvanas évet csupán két fénykép képviseli; ezek a szokatlanra, a különösre figyelő, hagyományos riporteri teljesítmények. A következő esztendőben azonban már a figyelemre méltó Punkok című riport első fényképei születnek (a teljes riportot két év múlva tekinti befejezettnek). Szembetűnő jellegzetessége a sorozatnak a fotográfus és a fiatalok teljes egyetértése. Némelyik felvétel egyértelműen bizonyítja, hogy a riporter kedvéért, a fényképezés érdekében élik (az is lehet, hogy ismétlik) életük jellegzetes, a közvéleményt bizonyára megbotránkoztató pillanatait. Vállalják magukat, különös életüket, amit Bánkuti azzal viszonoz, hogy nem él vissza a lehetőséggel. Ha valamikor megbotránkoztató lehetett is ez a képsor, ma már, annak fényében, amit azóta tapasztalhattunk, csupán kamaszok megmosolyogtató különcködésének hat. Találunk még néhány fényképet a nyolcvanas évek elejéről, melyek csak erősítik Bánkuti vonzódását a különös, néha furcsa jelenetekhez, de tegyük hozzá azonnal: ez csak a felszín, melynek mélyén általában jellegzetes viselkedési formákra bukkanhatunk. Gondolok itt a Franzstad über alles és a Lövöm a rigót képsorokra. Az egyiken megszállott szurkoló házaspárt örökített meg (az ember csak ellágyulni tud, milyen ártatlanok is voltak akkor még a megszállottak). A másik, három fényképből álló jelenethez, ha a valódi lényegét érteni akarjuk, kell egy csekély történelmi ismeret. Ez a képsor ugyanis nemcsak a szenvedélyes dohányosok furcsa szokása miatt született, hanem azért is, hogy a hatalom tekintélyes képviselőit finoman megfricskázza. Egyébként ez sem egyedi eset. Bánkuti Andrásnak remek érzéke van ahhoz, hogy az egyszeri esemény lényegét megragadva általánosan érvényes jelképet alkosson. Fotóriporteri magatartására jellemző, hogy ezt mindig tiszta eszközökkel teszi; magyarán: sohasem ő teremti a helyzetet, hanem csak meglátja, és kiemeli. Ebben segíti fölkészültsége, tájékozottsága; az esetek többségében tisztában van az összefüggésekkel, az eseménynek az adott pillanaton túlmutató súlyával, erre összpontosít, ezt akarja a felvételen megörökíteni. Példaként gondoljunk az 1989-ben, a Magyar Demokrata Fórum I. országos gyűlésén készült felvételre, vagy az 1990-ben készült Alkonyra. A politika történéseiről is igyekezett tömören, egy-két felvételben beszámolni. Ám, ha az esemény ennél többet kívánt (például a Dimag gyári dolgozók tüntetése, a Jugoszláviában dúló háború menekültjeinek a sorsa), arról hosszabb riportot készített. A napi szerkesztőségi feladatokon túl is sokat és rendszeresen fényképezett. Így születtek, nagyobb lélegzetű, szociográfiai ihletésű munkái, melyek egyértelműen mutatják, hogy elsősorban, sőt, majdnem kizárólag a társadalom időszerű, ám megoldatlan kérdései izgatták, azokra hívta fel a figyelmet. Még szűkebbre vonva a kört: a társadalomból is főleg a szélre, a már-már kilátástalan helyzetbe sodródott emberek, embercsoportok életét (a hajléktalanok; a budapesti Józsefváros, a miskolci Szondi telep lakóinak lepusztult környezetét, méltatlan életkörülményeit) mutatta be. Fényképei tárgyilagosak, kerülik a témában rejlő szenzációt, számára a lényeg: fölmutatni, hogy ott, a szélen is emberek élnek, irántuk nem lehetünk közömbösek, mert a szélső érték is érték. A tartalmilag súlyos fotóriportokra jellemző formai megoldás következetes. Bánkuti a jelek szerint szeret mesélni, kedveli a feszesen szerkesztett, kerek történetet, aminek van eleje és van vége. Ha a mondandója nem sűríthető egy vagy két fényképbe, akkor tiszta, könnyen áttekinthető képi szerkesztéssel, világos építkezéssel végigvezeti a nézőt a történeten. Nem állítanám, hogy napjainkban, amikor az ifjú fotóriporterek, megfeledkezve a sajtófotó alapvető feladatáról, abban látják a kitörési lehetőséget, ha az érdekesség jegyében megbontják a fénykép belső szerkezetét, riportjaikat pedig tudatosan töredékes, sejtelmes pillanatokból állítják össze, Bánkuti módszere divatos volna. A jelek azt mutatják, nem is törekszik erre. Úgy gondolom, neki nem a könnyen avuló formai, hanem az időtálló tartalmi megújulás a lényeges. Ez jellemzi külföldön készített fényképeit is. Pályafutása során gyakran töltött rövidebb-hosszabb időt idegen környezetben, de ott sem zökkent ki megszokott fotográfiai stílusából. A kényes helyzetekben is föltalálta magát, és hozta a fénykép-tudósításait, melyek az adott helyről, az adott körülményekről a jellemzőt emelték ki, segítve ezzel nekünk, itthoniaknak a tisztánlátását. A szerkesztés folyamán az albumban található felvételeknél jóval többet ismerhettem meg, mindről elmondhatom, hitelességüket az idő nem cáfolta meg, mai szemmel nézve is frissek, őrzik a pillanat élményét. A történelmi események forró pillanatai mellett figyelt a hétköznapokat jellemző, néha drámai, néha vidám jelenetekre is. Igazán nem esne nehezemre kiemelni a számomra különösen kedves felvételeket, és fölhívni becses figyelmüket egy-egy rejtett, de fontos fotográfiai jellemzőre. A józan mérséklet arra int, jobb, ha ezt önökre bízom. Két dolgot azonban el kell még mondanom. Az egyik: amint látható, az albumban közölt utolsó felvétel három éve, 2000-ben készült, szerzőnk azóta számos fényképet készített, közülük talán a legizgalmasabb a Párizsban készült, színes felvételekből álló munka, amely két részből áll. Az egyik rész a tőle megszokott erényekkel készített riport, ám a másik, amely a Párizs fényei címet viseli, igazi meglepetés. Nem a meglévőt, a kivilágított város kínálta jeleneteket rögzíti, hanem a pazar fények fölhasználásával önálló látványt teremt. Jó volna mihamarabb albumban látni ezeket a felvételeket. A másik mondandóm csupán egy, tulajdonképpen semmi kockázatot sem tartalmazó megállapítás: Bánkuti András a kortárs magyar fotográfia figyelemre méltó egyénisége, aki eddig jól sáfárkodott a tehetségével.