Bánkuti

Bánkuti Párizsa

2005. szeptember 27., 168 óra, Jolsvai András

- Ugye, hogy nem a mennyiség számít? - kacsint rám Gera Mihály, aki e kiállításon is otthagyta kéznyomát, hisz ő válogatott ki harminc képet Bánkuti sorozatából (s aki, mint hallom, távozóban van a Mai Manóból: ha valóban így áll a helyzet, gondolom, nemcsak én sajnálom a dolgot). Bizony, hogy nem, bólintok én is, hisz e néhány fotó a galéria félemeleti kistermében (a többi helyiség éppen átalakul, s pillanatnyilag romokban hever) teljes képet ad arról, hogyan álmodja meg az éjszakai Párizst Bánkuti András.

Regényesen, mondjuk így. Utópisztikus regényesen, pontosabban.

A képek többségén különös színkavalkád, fényorgia, effélék. Űrközpontokra emlékeztető épületek, kihalt, fém uralta terek, letisztult, végső formák. Aki jól ismeri Párizst, az se igen ismeri föl - mert így nemigen látja. Így csak Bánkuti látja, aki észrevette a huszonkettedik század Párizsát, amely persze már itt lappang e maiban, de alig-alig észrevehetően. Ennek a szuverén fotósnak a szeme kell hozzá. Meg persze a lába is, hisz egészen fantasztikus helyekről fényképez, elképesztő szögekben, a tőle megszokott bravúros technikával. És aztán, amikor már végleg megrémülnénk, hogy mi vár itt az unokáinkra ebben az egyre egyesültebb Európában, akkor Bánkuti megcsillant valamit az iróniájából (és meg meri fotózni a Notre Dame-ot egy pocsolyán át) meg (egyébként tagadott) lírájából, és bemutat, mondjuk, egy kovácsoltvas kerítést, régi idők tanúját.
Párizst fotózni olyan, mintha az ember Shakespeare után drámát írna Romeó és Júlia címmel. Nagy merészség kell hozzá. Vagy nagy tehetség. Bánkuti Andrásnak megvan mind a kettő.