Bánkuti

Emberek

2007. április 17., 168 óra

Az régóta nem volt kétséges előttem, hogy szeretem a Bánkuti András képeit. Most azonban, hogy új albuma, az Emberek megjelent, gondoltam, válaszolok is a magamnak feltett kérdésre, hogy miért is szeretem őket. Mert szerethetőek, azért. Na, most igazán nem vagyunk beljebb, gondolhatnák: pedig épp hogy igen. Mert a trükk ott van, hogy a Bánkuti első látásra afféle bravúrfotográfusnak látszik, szereti az extrém helyzeteket és történeteket, és mint a riporfotósok többsége, testi és lelki épségét nem kímélve veti bele magát az eseményekbe, keres különleges látószögeket, megfigyelőállásokat, hoz létre első pillanatban létrehozhatatlannak látszó kompozíciókat - de második látásra mindig kiderül, hogy a kép igazán a technika után kezdődik.
Hogy Bánkuti szereti azt a világot, amelyet ábrázol. Amikor fölfedezi magának azt a területet, melyet addig nem ismert, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy nem hűvös megfigyelő többé, hanem részvéttel teli, segítőkész ábrázoló. Bánkuti nem tesz úgy, mintha érdekelné őt szereplői sorsa - nem, őt tényleg érdeklik ezek a sorsok. Ettől van, hogy szédítő mélységekig jut el, hogy olyan módon nyílnak meg neki riportalanyai, mint nagyon keveseknek.
És ez a szeretet átsugárzik a képein is: ezért szerethetőek.
S ha ez így van hazai szociofotóin is, talán még ígyebbül van ebben az albumban, melyben az elmúlt két évtizedben készült szovjet-orosz képeiből ad válogatást. Egy világbirodalom felbomlását és egy új világ felépülését (leépülését?) ábrázolja itt, emberi zsánerképek során át, apró, hétköznapi történetek és nagy tragédiák sormintáján keresztül, megértéssel, empátiával, iróniával, és groteszk párhuzamok felvázolásával.
Úgy, ahogyan csak az tud ábrázolni, aki otthon van mindkét világban. Magyarként és egy kicsit oroszként a hétköznapok és a művészet világában.