Bánkuti

Képességek és képtelenségek

2002. május 25, Népszabadság, Trencsényi Zoltán

Fotósok a magyar fotográfia állapotáról

Ha Susan Sontag már a hetvenes évek elején azt állította: ˝Korunk aggodalmainak java része, hogy a valódi világot a képek világa pótolja˝, akkor mit mondjunk ma, a vizualitás korában, amikor a kép hitelesít mindent, legyen szó termékreklámról, politikai, közéleti hírről, szakmai előadásról, tudományos eredményről, születésről, halálról?

Immár életünk kikerülhetetlen része a fotó. Úton-útfélen belébotlunk. Nap nap után fényképek tucatjai villannak elénk újságok, magazinok lapjairól, lemez- és könyvborítókról, óriásplakátokról, reklámfüzetekből, élelmiszeres dobozokról, gyógyszeres üvegek címkéiről, kiállítótermek falairól... ki tudja, hány helyről még.

A Heller Ágost-féle, 1886-os megfogalmazás szerint bájosan csak „szellemi turista-féléknek˝ aposztrofált amatőrök számára az egyszerű, könnyen kezelhető fényképezőgépeknek és a gyorselőhívóknak köszönhetően mára mindennapos rutinfeladattá vált a képkészítés.

Magyarországon a pezsgés azonban nem csupán a „szellemi turista-félék˝ között élénk, úgy tűnik, a profik táborában is az. Évente több ezer fotográfus teszi közszemlére munkáit, a fotókiállításokon tolonganak a látogatók, albumok sokasága jelenik meg, az éppen vége felé közeledő (immár negyedik alkalommal megrendezett) fotóhónap pedig szakmai programok tucatjaival és kilencven (!) újabb kiállítással igyekszik helyzetjelentést adni a hazai fotográfia jelenlegi állapotáról. A fentiek alapján az ember azt gondolja: Magyarországon igényes figyelem kíséri az amatőr és a profi fotográfusok munkáját, a fotóriporterek és a fotóművészek megfelelő körülmények között, megfelelő színvonalon dolgoznak. Alább – bevallottan szubjektíven kiválasztott – szakemberek segítségével arra kerestem választ: valóban így van-e?

Rohan és kényszerül
A szakállas vicc szerint megkérdezik a japán turistát, milyen volt, hogy sikerült az európai utazás. Amaz sajnálkozva tárja szét a kezét: nem tudom, még nem hívattam elő a filmeket. Mostanság már a kép gondolkodik helyettünk, azt faggatjuk, hogy sikerült-e a nyaralás, melyik a legjobb arckrém, az bizonyítja, hogy ember ugrabugrált a Hold felszínén, hogy a háború tényleg randa dolog, az hitelesíti a különböző hivatalos okmányokban, hogy mi vagyunk mi. A digitális kamerák és a számítógépes feldolgozás korában a fotó a leggyorsabb, legtömörebb híradás, a Földet pillanatok alatt körberepülő, megcáfolhatatlan bizonyíték. Fogyasztjuk, faljuk. A hírfotó a szem hamburgere lett a Világ nevű gyorsétteremben. Szemvillanás alatt felfogható, és hatásosabban képes érvelni, mint a fecsegés. Különösen fontos tehát, hogy a fotóriporterek mit kínálnak a lapok hasábjain, milyen, általuk jellemzőnek vélt pillanatokat hagynak az utókorra.

Amikor a professzionális hírfotósokról beszélünk, tudni kell, hogy számukra ritkán adatik meg az amatőrök üdesége, türelme, kísérletező kedve, hiszen ők leggyakrabban megbízást teljesítenek, rohannak és rohanásra kényszerülnek. Kiváltképp így van ez ma, amikor a legjobbak már digitális kamerákkal dolgoznak, percekkel az exponálás után, az internetes világhálón keresztül, laptopon továbbítják a képeket a szerkesztőségbe. Sietniük kell, mert hírverseny van.

Bánkuti András fotóriporter, a HVG fotórovatának vezetője, a MÚOSZ Fotóriporter Szakosztályának főtitkára szerint ma Magyarországon a fotóriporterek helyzete egyáltalán nem rózsás.

– Tíz-tizenöt évvel ezelőtt sajtótermékek tucatjai születtek, így a jó fotográfusok kivétel nélkül el tudtak helyezkedni, a feltörekvő nemzedék pedig erős versenyhelyzetben mérhette össze a tudását. Voltak olyan lapok, amelyek különös gondot fordítottak a képek minőségére, sorozatokat, fotóesszéket is közöltek, de mára ezek megszűntek, a megmaradt napi- és hetilapok többségében háttérbe szorult a fotográfia, olyan újsággal pedig, amelyik képszerkesztőt is alkalmaz, elvétve találkozhatunk.
A szakembernek alighanem igaza van: ma nálunk a fénykép megítélése a fociéhoz hasonlatos: mindenki azt hiszi, hogy ért hozzá. Elég, ha a kép többé-kevésbé éles, látszik rajta a horgász meg a rekordméretű ponty, esetleg a társasági összejövetel kamerába mosolygó szereplője.

– Az egyre általánosabbá váló igénytelenség miatt sok kiváló fotóriporter maradt állás nélkül – mondja Bánkuti –, és az egyébként kitűnően dolgozó, vezető fotósok mellett csupán egy-két kivételes tehetségű fiatalnak sikerült bejutnia valamelyik újsághoz. Másoknak viszont reményük sincs arra, hogy szerkesztőségbe kerülve elismert profiktól tanulják meg a szakma mesterfogásait. De még arra se, hogy legalább egy fotósiskolát elvégezzenek, kifizessék a képzés egyre tetemesebb költségeit, és hozzájussanak egy ma már százezrekbe, esetleg milliókba kerülő felszereléshez, amellyel egyáltalán esélyük lenne arra, hogy felvegyék a versenyt a befutottakkal.

Bánkuti nem tagadja: a rosszul értelmezett hírverseny miatt nálunk is egyre több véres és erkölcstelen felvétel kerül bizonyos bulvárlapokba, ennek azonban szerinte nem sok köze van az értékes fotográfiához, ezek a felvételek a riporterek számára kiírt pályázatokon rendre kihullanak a zsűri rostáján.

A hírversenyről Féner Tamás fotóművésznek más a véleménye. Ő úgy gondolja: a fotóriporternek azt kell termelnie, amit elvárnak tőle. Ha a világ a vérről és a mocsokról szól, valamint ha ezek megmutatására van általános igény, akkor a fotósnak ennek szellemében kell dolgoznia.

– Kegyetlen és kemény pálya ez – mondja –, pontosan olyan kemény, mint a világ. Ma már a háborút és a véres eseményeket sem lehet esztétizálni, a maguk valóságában kell megmutatni őket. Sajnálatos módon leomlottak a morális gátak, és ez még akkor is igaz, ha sokan úgy gondolják, hogy egy fotóriporternek adott esetben, lehetőségeihez képest mégiscsak fontosabb megakadályoznia egy kegyetlenkedést, mint megörökítenie

Állítja: a fotósnak gyorsan kell minél több szenzációt produkálnia, különösen azért, mert erre kevés ideje van.

– Régen a fotóriporteri pálya egy egész életre szóló hivatás volt – mondja –, ma már ez nem így van. Vegyünk egy fiatalembert, aki minimális fényképészeti ismeretek birtokában, mondjuk, húszévesen bekerül egy szenzációhajhász bulvárlaphoz. Biztos vagyok abban, hogy tíz-egynéhány év múlva úgy vágják ki, hogy a lába nem éri a földet. Egy: harminc-harmincöt évesen öreg, és nem bírja a terhelést, az állandó rohanást. Kettő: akkor már pénzt kér a munkájáért

Féner Tamás szerint még a jobb sajtófotósok is meglehetősen sok sztereotípiát, képi közhelyet használnak.

– Nem akarom a kollégákat bántani, de a hírverseny gerjesztette napi hajsza miatt egyre kevesebb a valóban igényes munka. A sajtófotó-kiállításokon szinte minden évben látható egy-egy kép, amelyen politikus újságot olvas a Parlamentben, úszó feje egy vízbuborékban halad a cél felé, látható aztán árvízi tragédia, fáradt tűzoltó, a katona pedig vagy az árral küzd, vagy a hóval.
Eifert János fotóművész, a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke szerint a fotóriporterek helyzetét tovább nehezíti, hogy a televíziós híranyagok készítői gyors, szinte egyenes adásban képernyőre kerülő filmes beszámolóikban gazdagabban, sokrétűbben, látványosabban fogalmazhatnak, így tehát a fotográfusnak az eseményt követő napon megjelenő lapokban csak a mélyebb értelmezés, egyfajta összefoglalás lehetősége marad
– Szerintem az igényesebb lapok nagyszerűen érzik a képes megjelenés lehetőségeinek határait – véli. – Ráadásul kialakult a szakma – főleg fiatalokból álló – elitcsapata. Nekik még van állóképességük, állandó edzésben vannak, fizikai adottságaik, figyelmük lehetővé teszi, hogy gyorsreagálású hadtestként dolgozzanak. Szerintem egyébként a fotográfiában csak a tehetség számít, itt protekcióval, az amerikai nagybácsi vagy a perzsa sah ajánlásával nem lehet kiemelkedőt alkotni. A szakma hamar kiveti magából a tehetségtelent, míg a jó mű szinte kiordítja magát a képek tömegéből.

Általános vélekedés szerint meglehetősen hálátlan a fotóriporterek munkája, hiszen ők leggyakrabban olyan eseményekről, aktualitásokról tudósítanak, amelyek rövid időn belül jelentőségüket vesztik. Bánkuti András szerint a riporter életében mindezek ellenére számtalan olyan pillanat, helyzet adódik, amelyet, ha ihletett profizmussal örökít meg, a kép maradandóan bevésődik a magyar fotográfia történetébe. Kiragadott példaként Urbán Tamás börtönökben készített felvételeit, Benkő Imre Ózd-anyagát vagy Szabó Barnabás vidéki peep-show-ban készített képét említi, mely olyan erős társadalomkritikai töltetet hordoz, és olyan koncentrált korkép, hogy még évtizedek múlva is fontos dokumentum lesz.

Felvetődik a kérdés: ha a nehézségek ellenére akadnak átlagon felülit alkotó fotográfusok, miért nem igénylik munkájukat a világ nagy hírügynökségei? Képeik miért nem láthatók a World Press Photo kiállításokon?
– Mert a jónál is akad egy még jobb – véli Bánkuti. – És azt is tudni kell, hogy a World Press Photón leggyakrabban nem a felvétel minőségét veszik figyelembe, hanem azt, hogy mennyire jelentős eseményen készült. Márpedig a hazai riporterek meglehetősen ritkán jutnak el háborúk, tragédiák, nagy sportversenyek, világraszóló pillanatok közvetlen közelébe. Ha meg mégis, akkor világszerte ismert, állandóan a „tűz közelében˝ dogozó, jól menedzselt profikkal kell felvenniük a versenyt

És még valami. Tetszik, nem tetszik, Magyarország nem különösebben érdekli a világot. Keleti Éva, a Ferenczy Europress Fotóügynökségének vezetője, a Magyar Fotóriporterek Társaságának elnöke egy korábbi interjúban mondta: „Sajnos nem vagyunk érdekesek a világ számára. Ha valahol Magyarországról írnak, akkor illusztrációként sztereotípiákat várnak. Csikóst, gyógyfürdőket, pusztát, ilyesmit. Az elmúlt fél évben mindössze három témát tudtunk eladni külföldre: a viszkis rablót, a Habsburg-esküvőt és a ciánszennyezést.˝

Képek a folyosón
A kevés munkalehetőség, az éles és idegtépő hírverseny, a külföld érdeklődésének hiánya ellenére egyre többen foglalkoznak a fotózással, és a fotóriporterek, valamint a fényképet művészi eszközként használó fotográfusok számtalan kiállítással hívják fel magukra a figyelmet.
– Bár kiállítások tucatjairól értesülhet az ember hétről hétre, ám egy-egy kollekció tíz-tizenöt helyen is megfordul – mondja Bánkuti. – A tárlatok színvonala igencsak vegyes. Sok esetben elég, ha valaki egy egzotikus országban járva közepes minőségű fényképeket készít, már kiállítási anyagot állít össze belőle. A magyar fotográfia a látszat ellenére sem került még a helyére, sok mindenkire figyelünk, ám a legnagyobbakra sokszor nem eléggé. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ennek a területnek egyetlen Kossuth-díjasa van: Korniss Péter. Nagyon elszomorítónak tartom, hogy a közelmúltban elhunyt Gink Károly, aki a magyar fotográfia egyik legnagyobb, nemzetközi tekintélyű alakja volt, nem részesült ebben az elismerésben, miképpen Balla Demeter sem. Ha például Gink vagy Balla a hatvanas-hetvenes években kiment volna külföldre, akkor ma a világ nagy művészei között, André Kertésszel vagy Brassaival emlegetnék őket egy szinten.

– A sok fotográfus megjelenése ellenére igazi újdonság a fotóművészet területén sincs – jelenti ki Féner. – Újra hódítanak a manuális és az antik technikák, ismét divat lett a kézműves fényképkészítés. Ez egyfajta tiltakozás az ellen, hogy a mai korban, amikor mindent automaták csinálnak, a felvétel végső formába öntése kiesett a fényképész kezéből. A dolog tehát rendjén is volna, ha ezzel nem az eszköz vált volna céllá.

– A kiállítások egyébként azért vonzanak annyi látogatót – teszi hozzá –, mert a fényképezés olyan egyszerűnek látszik. Ma már mindenki fényképez, és ez a kvázi jelenlét a szakmában azt az érzést kelti az átlagnézőben, hogy a falakon látható felvételeket akár ő is meg tudná csinálni. Az embereknek a fotográfiát illetően nincs értékrendjük, tájékozódási pontjuk. A fotográfiát mint értékhordozót nem ismerik. Nálunk ennek a területnek nincs szellemi hátországa. Nincs szakmai kritika, szakirodalom, kevés a hiteles szakember.
Hasonló a véleménye Kincses Károly fotótörténésznek, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatójának is.

– Hihetetlenül ambivalens a magyar fotográfia helyzete: látszólag pezseg az élet, a felszínen soha ilyen aktív nem volt, mutatja, riszálja magát. Naponta nyílnak a kiállítások, albumok sokasága jelenik meg, a World Press Photo képei és a hazai sajtófotósok munkái előtt sorban állnak az érdeklődők, a fotóhónap tárlatok, szakmai események tucatjaival kápráztatja el a fotográfia iránt érdeklődőket. Mennyiségét nézve tehát igen erősnek mutatkozik, ám minőségét, színvonalát tekintve soha ilyen rossz és gyenge nem volt, mint mostanában. Ennek pedig több oka van. Egyrészt a magyar fotográfia az oktatás szempontjából nagyjából százhatvan éve gazdátlan. Nem volt, és most sincs átgondolt, koncepciózus fotósképzés. A Práter utcai iskolában szakmunkásokat, a különböző újságíró-iskolákban fotóriportereket tanítanak a szakmára, de átfogó oktatásról nem beszélhetünk. Az Iparművészeti Egyetem vizuális kommunikáció szakán évente négy-öt alkalmazott fotográfust képeznek, ezek java része könyvtervező lesz vagy a reklámszakmában bukkan fel, s bár magas szinten elsajátítja a felsőoktatásban tanultakat, nem lesz igazi fotográfus. Szerintem a fényképezést már az általános iskolában kellene tanítani, az írással és az olvasással együtt. Azaz a verbális kommunikációval párhuzamosan kellene oktatni a vizuális kommunikációt is, lévén egyenértékű jelrendszer. Szükség lenne a középszintű felhasználói és a művészi szintű képzésre is. Ezek hiányában nem kell csodálkozni azon, hogy a magyar ember a vizualitás területén analfabéta.

Bár minden kor a felszínre dob egy-egy átlagon felüli magyar művészt vagy fotóriportert, de a fotótörténész szerint ebből semmilyen következtetést nem lehet levonni a magyar fotográfia állapotáról. Féner Tamás, Korniss Péter, Benkő Imre, Bánkuti András, Habik Csaba, Szabó Barnabás és a hasonló kvalitású magyar fotográfusok kiváló tehetségük révén lettek meghatározó riporterek, művészek, nem az oktatás eredményeképpen.

A naponta nyíló kiállításokkal kapcsolatban Kincsesnek ugyancsak fenntartásai vannak. Állítja: kevés köztük a színvonalas, többségük művelődési házaknak a vécétől az igazgatói szobáig terjedő falszakaszán fellógatott, silány módon tálalt képeket mutat be. És mivel a fotó a legkönnyebben elérhető művészet, a hazánkban található több mint hatszáz művelődési házban évente több ezer fotókiállítást rendeznek. Így esztendőnként több ezer valódi vagy műkedvelő képkészítő írhatja be az önéletrajzába, hogy önálló tárlata volt. Hiányoznak az értő kritikák, valódi értékelések is, szakmai kiadványok pedig alig-alig jelennek meg. A vizuális kultúra és a művek magas szintű értékelésének hiányában pedig a fotográfia gyakorlatilag kiszorul a műkereskedelemből is.

Magyarországon művészi fotót eladni szinte lehetetlen. Ha mégis, akkor a vásárló nagy valószínűséggel külföldi vagy élelmes, jó szemű hazai műkereskedő, aki tudja, hogy ezer kilométerrel odébb az a bizonyos fotó az itt kifizetett ár tízszeresét éri.

Kincses elszomorítónak tartja, hogy nálunk jelenleg egyedül a Magyar Fotográfiai Múzeum kezeli a fotót kizárólag műtárgyként, a többi közgyűjtemény, így a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára az ott tárolt másfél millió felvételt vagy a Néprajzi Múzeum a maga gyűjteményét inkább történelmi információhordozóként gondozza.

A Magyar Fotógráfiai Múzeum vezetőjének a fotóhónapról nincs túl jó véleménye.

– Szerintem túlságosan eluralkodott a mennyiségi szemlélet. A mostani fotóhónap néhány híján száz kiállítása között nem lehet tájékozódni, szinte lehetetlen áttekinteni, kiválasztani a valódi értéket. Úgy gondolom, elég lenne néhány tárlat, melyek közül mondjuk kettő világhírű, külföldi művészek munkáit mutatná be, további két-három elismert, hazai alkotókét, és ezek mellett lehetőséget kellene adni négy-öt magyar fiatalnak a nyilvános megjelenésre. Ezekhez szükség volna jó minőségű katalógusokra, el kellene érni, hogy valamennyi hírközlő eszköz beszámoljon róluk, a közfigyelmet pedig értő kritikák irányítsák.

Eifert János fotóművész, a fotóhónap egyik szervezője másképp látja mindezt.

– Én úgy hiszem, hogy a szakmai szervezetek sokat tesznek azért, hogy a fotográfusok lehetőségekhez jussanak, a nézők pedig igényes fotósprogramokhoz. A fotóhónap a szakmai eseményeken kívül kilencven, köztük több igencsak rangos kiállításból áll, és szerintem fontos, hogy az érdeklődő valódi, naprakész körképet lásson a fotográfia jelen állapotáról. A szakma egyébként is meglehetősen aktív. Naponta két-három esemény is mozgatja az állóvizet: könyvbemutató, kiállításmegnyitó, diaporámavetítés, műhelybeszélgetés. Nem szabad elfelejteni, hogy a szakmában tevékenykedők által megfogalmazott kritikák ellenére Magyarországon körülbelül hatezren élnek a fényképezésből. Ebben benne vannak a reprodukciókat készítők, a reklámszakemberek, a művészek, a sajtófotósok.
Árnyaltabb a kép.

Eifert a magyar művészek külföldi megítélését is árnyaltabban értékeli:
– A kortárs magyar művészeti lexikonban mintegy háromszáz fotóművész található, és ez a szám – figyelembe véve azokat, akik meghatározó alakjai a hazai és nemzetközi kiállításoknak – nagyjából valós. Vannak aztán, akik sokat tesznek azért, hogy a magyar fotóművészeket külföldön is megismerjék, és a galériások, műkereskedők a legtöbb esetben jó szemmel választják ki az értéket. A külföldön eladható művészek közül Drégely Imre, Gábor Enikő, Bányay Péter, Frankl Aliona, Jokesz Antal, Vancsó Zoltán, Korniss Péter, Féner Tamás, Csíkvári Péter, Kovács Melinda, Jung Zseni, Benkő Imre, Kerekes Gábor, Tóth György neve kerül elő. Az ő képeik nyugaton az amerikai piac középáraiért, úgy 1500 dollár körüli összegért kelnek el. Újdonság az, hogy egyre többen használják az internetes világhálót arra, hogy műveiket megismertessék külföldön.

Mint a fentiekből kiderül: a szakemberek között akad, aki arra int: ne kápráztasson el minket a fotográfia látványos térnyerése, más a kisebb lépéseknek is örül. Egyesek azt mondják: a fotográfia területén képtelen a helyzet, mások állítják: riportereink, művészeink még ebben a képtelen helyzetben is képesek színvonalas munkára. Képességek és képtelenségek. Röviden ezek jellemzik a hazai fotográfia helyzetét.