Bánkuti

Szike élességű objektívvel, a sűrűjébe

2004. január, Ezredvég folyóirat, XIV. évfolyam 1. szám, Markovics Ferenc

Bánkuti Andrásról, főként két könyve okán


Viszonylag gyors egymásutánban – a fotókönyv-kiadás tempóját figyelembe véve, mindenképpen rövid időn belül – jelentkezett két fontos kötettel a középgenerációhoz tartozó, neves fotóriporter. Az életkori besorolás említése azért lényeges, mert a negyvenötödik életévét taposó Bánkuti András munkássága még messze nem lezárt egész, ám mégis indokolt a számvetés bizonyos, általa már alaposan körüljárt, mondhatni „kivesézett” területeken.

Huszonöt esztendeje ismerkedett meg az akkortájt alakult Győri Balett tagjaival. Az üde, divatos témára abban az időben számtalan fényképezőgép-csattogató vetette rá magát, de rendre a könnyebbik végét markolták: valamennyien a fényesre csiszolt, kész előadásokat kapták lencsevégre. S amikor már mindenki tarlóra kaszálta a friss termést, betoppant Bánkuti András, aki már kora ifjúként ráébredt, hogy őt inkább az érem harmadik oldala, a legnehezebben ábrázolható éle-széle érdekli: az első pillanatoktól a kulisszák mögé is igyekezett bepillantani. Ez persze nem ment simán, a később játszótársakká váló táncosok értetlenül, kétkedve fogadták a lelkes fotográfus kívánságait: ugyan mi szükség van jelen lenni a fárasztó, sokszor vitákkal-veszekedésekkel terhes, izzadságszagú próbákon, sőt azokat még meg is örökíteni? Sok víz lefolyt a négy folyó városában, amíg megértették és méltányolták elképzelését, s végül szinte testvéri minőségben vált a jól működő gépezet fogaskerekévé.

Munkamódszeréhez tartozott, hogy nem csak megmutatta a róluk készült összes fényképet, de nekik is ajándékozta ezeket. És megnyugvással tapasztalták, hogy soha nem publikált olyan fotókat, amelyeket még nem látott Markó Iván vagy az érintett személyek.

Aztán lassan bekövetkezett a szokványos magyar helyzet, vagyis házalni kezdett a kötetnyivé duzzadt képanyaggal. (Mert hát ez is a hazai létállapothoz tartozik: azt hisszük, hogy százméteres síkfutáshoz készülődünk, de már a rajtvonalra állva tapasztaljuk, hogy a táv hosszabbnak látszik és akadályokkal tele a pálya.) Jó ideig több kiadó is hitegette, majd ilyen-olyan indokokkal elálltak a megjelentetéstől. Végül azonban győzött a józan ész és megszületett a Győri Balett című könyv, csak éppen sokszoros és fölöslegesen több energia bevetésével, mint ami egy ilyen ügyhöz szükségeltetne egy normális világban.

Ugyancsak több évtizedes tevékenység összegzése a néhány hete a könyvesboltokba került Szélső értékek című fotóalbum, azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben a gyűjtőmunkát sokkal nagyobb területről és mélyebbről merítve folytatta a szerző.

Honnan ez a szerteágazó és már-már szociográfiai jellegű érdeklődése? Ennek megértésében segít, ha visszatekintünk az ifjonti évekhez, az induláshoz.

A kisfiú Andris életében akadtak –maga sem tagadja – szerencsés és egyben meghatározó momentumok, ám ezek aligha nevezhetők véletlennek: az otthon és a közvetlen környezet bárkit egész sorsára kiható parancsokkal láthat el.

Eredeti, régészi ambícióitól jelentős mértékben térítette el az a Praktica Super TL gép, amit édesapjától kapott ajándékba, a tömérdek szellemi, kulturális érték mellé. Mamájától pedig – akivel apja odakinn, leningrádi egyetemistaként ismerkedett meg – ténylegesen anyanyelvi szinten kapta az orosztudást, s ez nagyban megkönnyítette számára későbbi riportútjain a Kreml-béli zárt kapukon való átjutást. Egyfelől tehát neveltetése, másrészt nem kis mértékben iskoláinak színhelye, a szociofotókat szinte tálcán kínáló Józsefváros iránti vonzódása is megerősíti abbéli hitében az együttérző ifjú embert, hogy az anatómiai okokon túl is baloldalon dobog a szíve. Ha a Práter utcai, immár szakmai képesítést nyújtó intézmény nem adta volna leckeként képi feldolgozásra a kerület életének bemutatását, témaérzékenysége magánszorgalomból is helyi dokumentumfotók készítésére ösztönözte. Több értékes képsora fogant ezen a környéken.

És ugyanabban az időszakban már elkezdte bontogatni szárnyait a majdani közéleti ember. Hamar rájött, hogy akár az iskolai belső létformát és az oktatást, akár pedig a hazai fotográfiai életet nyomasztó, idejétmúlt nézetek és kőbevésett dogmák könnyebben döntögethetők, ha a jószándékú, de még merésznek látszó változtatási szándékokat politikai köntösbe öltöztetik. Ezt a képességét és a bátorságát ismerték fel osztálytársai, amikor KISZ-titkárrá választották, majd sikeres működése eredményeként ez a tisztség ráragadt a Lapkiadó Vállalathoz kerülése után is, sőt, ennek révén ˝hivatalból˝ bekerült annak pártbizottságába. Szelíden, csöndesen elmondott érvei nyomán számos változást sikerült keresztülvinniük részint a vállalatnál, másfelől azoknál a lapoknál, ahol mindmáig dolgozott. Mindeközben megőrizte azt az értékes tulajdonságát, hogy a viták hevében is figyelemmel hallgatja az ellenoldal véleményét és ha az megszívlelendő elemeket tartalmaz, hajlandó korrigálni a saját álláspontját.

Szerencsés csillagzata jó lapokhoz vezérelte. Már az Új Tükörnél, majd a Magyar Szemlénél olyan főnökei voltak, akiktől sokat tanulhatott, de így esett ez a Magyar Hírlapnál, a Köztársaság és a Reform című hetilapoknál is. Ez utóbbi egyik kérészéletű feltámadásánál, 1994-ben együtt dolgozhattunk. Képszerkesztőként testközelből érzékelhettem tehát tevékenységét, s annak nem csak minősége, de szerzőjének emberi tartása is elismerést váltott ki belőlem, és nyugodtan állíthatom: belőlünk. Egyetlen példa: Bánkuti, mint a lap vezető fotóriportere, főként nagyobb lélegzetű képanyagokon dolgozott, jobbára saját ötletek alapján. Nem volt kötelezhető tehát röpke, szaladj ide-oda feladatokra, magányos hírképek elkészítésére. Egy alkalommal, lapzárta közelében, szokás szerint sűrűsödtek a gondjaim, nem akadt elég munkatárs a rovatomban a sok lecke elvégzéséhez. András éppen a Győri Baletthoz indult volna, így az meg sem fordult a fejemben, hogy megkérem az egyetlen, bár fontos kép fotózására. Ő viszont, tanúja lévén vergődésemnek, felemelte a telefont, lemondta a győri táncosokkal a találkozást, majd halkan annyit kérdezett: - Hová kell menni?

Nagyjából akkortájt említette először, hogy hatalmas fába vágták a fejszéjüket Kincses Károllyal, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatójával: Mai Manó házának visszaszerzését tűzték ki célul, hogy az mint a Magyar Fotográfia Háza működjön a jövőben és szolgálja a hazai fényképezés ügyét. Bevallom, hitetlenkedve hallgattam és fantazmagóriának tartottam az elképzelést. Tamáskodásom nem volt alaptalan, elég talán, ha megemlítem, hogy a Nagymező utcai épület, amelyet a tizenkilencedik század vége felé építtetett a neves császári és királyi udvari fényképész, akkor még fedelet adott egy ügyvédi munkaközösségnek, a Magyar Autóklub irodájának, valamint tíz családnak, külön-külön. Mindezt bonyolította, hogy egyes kövei a főváros, másikak a kerületi önkormányzat fennhatósága alá tartoztak. Aki ismeri a magyar viszonyokat, első látásra a reménytelen ügyek kategóriába sorolja ezt az elképzelést.

Nagyot ugorva, az évtizedes, vadregényes küzdelemnek csupán a végét mondom el: idén vásárolták meg az utolsó, még magánkézben lévő lakást. A Ház felújítása és átalakítása a befejezéshez közeledik, már otthont ad a magyar Fotóművészek Szövetségének és a Pécsi József nevét viselő szakkönyvtárnak, évente számos tárlat nyílik három kiállítótermében és csodálatos napfény-műtermében jó néhány fontos rendezvény zajlott le.

Rejtély, hogy Bánkutit miféle energiaforrások hajtják. Szerkeszti a Fotóriporter című folyóiratot és a Sajtófotó Évkönyvet. Előfordult, hogy egyedül őt választották be mind a MÚOSZ fotóriporteri szakosztály, mind pedig a Magyar Fotóriporterek Társasága elnökségébe. Egyik kurátora a Mai Manó Háznak. És hát, mielőtt elfelejtem: „mellesleg” vezeti a HVG hetilap fotórovatát, ami magában is emberpróbáló munkakör. Eközben rendszeresen utazik a nagyvilágban és lehetőleg oda, ahol puskaporos a levegő. Tudom, hogy többször volt életveszélyben, de gyanítom, hogy ezek egy részről még felesége, Hajdú Éva, a kitűnő fotós szakíró sem hallott, mert félő, hogy két szép gyermekük atyjának menten bevonná az útlevelét, utólag is. (Egy, már „elévült” esetet szabadjon felelevenítenem: 1992-ben, Moldáviában, egyik riportútja során géppuskatüzet zúdítottak gépkocsijukra, átlőve annak karosszériáját és a sofőrjük lábát. Egy órán át feküdtek a fényképezni szándékozott szobor mögött a golyózáporban és teljes bizonytalanságban, amikor végre egy orosz páncélozott jármű a felmentésünkre érkezett, és kihozta őket a tűzvonalból).

És itt érnénk a történetnek még korántsem a végéhez, hanem csak mostani állomásához. Nemrégiben jelent meg Bánkuti András eddigi munkásságának részösszegzése, a Szélső értékek. Kizárólag fekete-fehér fotókat tartalmaz, fejezetekre tagolva. A képek között olvasva (a sorok közötti „tájékozódás” mintájára) első pillantásra kiderül alkotójuk állásfoglalása, hite és figyelem felhívó, változtatásokat óhajtó igyekezete. Mindez átszüremlik látszólag tárgyilagos közlésmódján, legtöbbször csak a finom utalásokat hordozó, másodlagos képelemek észlelése után értjük meg szándékát. Ez pedig bizonyos külön-tartalommal, plusz-üzenettel ruházza fel és gazdagítja képeit: a közvetlen hatásokkal, primer effektusokkal operáló riportképek ily módon hosszabb távú üzeneteket is hordozó dokumentumfotókká változnak, nemesednek.

Képeinek közérthetőségét és súlyát a szakma magasra értékeli, ennek kézzelfogható bizonyítéka a számos díj és elismerés, amelyek közül a legfontosabbakat emelném ki: már húsz évvel ezelőtt (!) a Nemzetközi Újságíró Szövetség a Sajtófotó Nemzetközi Mestere címmel tüntette ki. 1991-ben Balogh Rudolf-díjat, valamint Pulitzer-emlékdíjat kapott.

Mindez persze, alig győzöm hangsúlyozni, csupán köztes állapot. Rengeteg, megvalósítására váró terve van, például: az évtizedek során felgyülemlett színes fotóinak (a csernobili sugársérült gyermekekről, a józsefvárosi prostituáltakról) vagy az ösztöndíjasként Párizsban készített képeinek egy csokorba, könyvalakba rendezése és kiadása. Ismerve csöndes, céltudatos előre haladását, kétségem sincs, hogy törekvéseit maradéktalanul, mindannyiunk örömére váltja valóra.