Pályafutásom alatt kétszer fényképeztem a magyar punkokat – a 80-as évek elején és tíz évvel később. A budapesti punk közösség, mint Európa minden nagyobb városában, az 1980-as években meglehetősen elszigetelt volt. Feltűnő öltözködésükkel tűntek ki a tömegből, és engem – aki a mindennapok megörökítésére törekedtem –, érdekelt az életük. Nem lettem része a mozgalmuknak, de a ’80-as évek végéig sok rendezvényükön, koncertjükön és privát partijukon részt vettem.
Megkerestem ezeket a fiatalokat budapesti találkozóhelyeiken, elkísértem őket a bulikba. Felmentem hozzájuk, bemutatkoztam és elmondtam nekik egy nagyobb fotóesszé tervét, amely az életükről szól. Néhányan beleegyeztek, hogy szerepeljenek a képeimen, mások nem bíztak bennem, és azt mondták, nem bánják, ha a közelben vagyok, de nem szabad képeket készíteni róluk. Minden héten visszatértem hozzájuk, és mindig vittem nekik az előző héten fotózott fényképekből néhány darabot ajándékba nekik. Ne felejtsük el, hogy ez a digitális fényképezőgépek előtt volt. Hamarosan szinte mindannyian beleegyeztek a képek elkészítésébe, nagyon kevés problémám volt velük, az emberek nem voltak olyan agresszívek, mint manapság.
Találkoztam néhány „divat punkkal” is, akik mindennapi ruhájukban jöttek a partikra, átöltöztek a WC-be és 3-4 óra elteltével, miután a buli véget ért, visszaváltoztak konzervatív fiatalokká és hazamentek. Ők nem igazán érdekeltek. Valódi punk embereket szerettem volna megismerni.
A ’80-as években a magyar médiában a punkok léte tabu téma volt, így kevés reményem volt arra, hogy képeimet publikálhatom. Fotóimat először egy rendőri magazinban tették közzé, a CPG nevű együttes bulijával kapcsolatban mint bizonyítékokat mutatták be. Mivel a fotók szerzőjét nem ismerték, a rendőrök nem jutottak el hozzám, de elővigyázatosságból elrejtettem a negatívokat. Nem csak saját magam miatt, hanem a képeken szereplőkért is aggódtam. Nem akartam senkit veszélybe sodorni.
Tíz év alatt sokat változott a világ Magyarországon. A 80-as években a punk zenekarok csak egy napot tölthettek el a kulturális központokban, míg a 90-es években már saját klubjaik voltak, azokat saját művészek dekorálták. A punk mozgalom elérte, hogy elfogadták az életmódjukat, s zenéjüket a műfajok egyikeként. A punk már nem volt tabutéma, a róluk szóló publikációkat csak a fotósok vagy folyóirataik szerkesztőinek ízlése korlátozta, a cenzúra nem.